2014. 12. 18.
A pénznyomtatás az állam monopóliuma. Mégpedig a legféltettebb monopóliuma, ezért azt minden körülmények között meg akarják őrizni a saját maguk számára, még a monetáris rendszer szabályozását is ehhez a célhoz igazítják. Nem tűrik, hogy a magánszektor belepofázzon a rendszer kialakításába. És mivel az állam a legkevésbé innovatív gazdasági szereplők egyike, nem csodálkozhatunk azon, hogy egyrészt a pénzrendszer felépítése közel sem optimális (erről részletesen írtam a korábbi részekben), másrészt hogy a lehetőségekhez képest a fejlődésben minden bizonnyal a pénzügyi szolgáltatások terén vagyunk a leginkább lemaradva.
Az email-ek már 20 éve is azonnal megérkeztek egyik címről a másikra, a forintszámlák közötti utalások Magyarországon azonban csak 2012 óta mennek át – no nem azonnal, de legalább – napon belül. Holott a lényegben nincs sok különbség, mindkét esetben valamilyen programkódot hajtanak végre hálózatra kötött számítógépek. Egy nemzetközi dollárutalás pedig akár 2-3 napig is eltart, és egészen horrorisztikus díjat számíthatnak fel rá.
A mobilszolgáltatók között már 10 éve hordozhatóak a telefonszámok, bankközi számlaszám-hordozhatóság azonban a mai napig nincs. És ez csak néhány nyilvánvaló példa az új technológiák végtelenül lassú alkalmazására a pénzügyek területén. Egy igazi versenyző környezetben mindezen túl olyan hasznos szolgáltatások jelennének meg, amiket elképzelni sem tudunk.
Persze mindenről a rugalmatlan állami szabályozás tehet. Amíg azt nem igazítják az új lehetőségekhez, addig érdemben fejleszteni sem lehet. Ugyanakkor az oligopol helyzetben levő bankoknak sem sürgős az innováció, szépen kényelmesen el tudnak üldögélni a langyos pocsolyában. Amíg úgy is tudnak pénzt keresni, hogy nem kell törni magukat az innovációs versenyben, addig a status quo fenntartásában érdekeltek.
Az erős állami kontrollnak azonban megvan a haszna is. Hiszen alapvetően megbízunk az állam által kibocsátott pénzben, ami szükséges feltétele egy jól működő gazdaságnak. Mégpedig annak ellenére megbízunk benne, hogy nincs mögötte semmilyen fedezet, önmagában csak egy értéktelen papírdarab, mégis értéket tulajdonítunk neki. Nehéz elképzelni, hogy ezt a bizalmat a privát szektor bármelyik szereplője is ki tudná alakítani, aki amúgy örömmel alkalmazná a legújabb technológiákat akár egy értelmesebben kialakított monetáris rendszerben.
Hasonló dilemmákon töpreng Milton Friedman és Anna Schwartz 1986-ban megjelent „Has government any role of money?” című írásában. Megállapítják, hogy a történelem folyamán számos sikeres példát találhatunk fedezett papírpénzre, ami mögött valami domináns pénzre (aranyra, ezüstre) való átválthatóság ígérete volt. Függetlenül attól, hogy a pénzt az állam vagy a magánszektor (tipikusan egy bank) bocsátotta ki, e pénzek hosszú ideig és sikeresen tudtak működni. A bizalmat a trezorban őrzött aranyfedezet biztosította.
Szintén sikeresen tud működni a fedezetlen, aranyra nem átváltható, csak bizalmon alapuló pénz is, ha azt az állam bocsátja ki. A pénz, amit használunk, éppen ilyen. Ugyanakkor Friedman és Schwartz megállapítja, hogy „We do not know, however, of any example of the private production of purely inconvertible fiduciary moneys.” Vagyis a privátszektor még soha nem bocsátott ki fedezetlen, kizárólag bizalmon alapuló pénzt. Hát persze, hogy nem. Hiszen senki sem hinné el a kibocsátónak, hogy a pénznyomtatás jogán nem fog majd végtelen mennyiséget nyomtatni belőle, amivel elértéktelenítené a pénzt.
Pedig milyen jó lenne! Friedmanék így írnak erről: „Our own conclusion … is that leaving monetary and banking arrangements to the market would have produced a more satisfactory outcome than was actually achieved through government involvement.” A magánszektor minden bizonnyal jobb, hatékonyabb, fejlődőképesebb pénzrendszert tudna csinálni magának, ha a fránya bizalom miatt nem lenne szükség az államra.
A fenti csoportosítással felrajzolhatjuk a pénzek periódusos rendszerét. Nem lesz túl bonyolult, két szempont szerint csoportosítunk, és szempontonként két eset lehetséges. Egy pénz lehet az állam vagy a magánszektor által kibocsátott, illetve fedezett (pl. aranyra átváltható) vagy fedezetlen (csak bizalmon alapuló). Friedmanék azt állítják, hogy a magánszektor által kibocsátott és csak bizalmon alapuló rubrika üres, ilyen pénzt ők nem ismernek. Éppen úgy, mint Mengyelejev, aki a 19. században felállított periódusos rendszerében üres helyeket hagyott a még fel nem fedezett elemeknek.
Ezúttal mi is átélhetjük az új elemek felfedezőinek izgalmát. Friedman már nem élhette meg, hogy az internet segítségével és egy új technológia alkalmazásával 2009-ben bebizonyosodott: betölthető az üresen hagyott cella! Létezik a hiányzó elem! A magánszektor teremtett egy kizárólag bizalmon alapuló pénzt! Sikerült megoldani, hogy senki se tudjon a kénye-kedve szerint korlátlan mennyiséget kibocsátani belőle! Ennek első és máig legsikeresebb példája a bitcoin. Amit természetesen nem a langyos pocsolyában üldögélő, szájtáti bankok találtak ki.
Ennek a jelentőségét pedig nehéz túlbecsülni. Ma már nyitva az út, hogy a magánszektor egy komplett, a mainál értelmesebb monetáris rendszert agyaljon ki, miközben megoldásaiban alkalmazza az aktuális csúcstechnológiát. Félreértés ne essék, ez nem a bitcoin lenne, annak sok hibája van. Hanem a bitcoin technológiáját felhasználva lehetne megkonstruálni egy jól működő pénzrendszert.
Az állam nem fog rajongani az ötletért, de rövid távon nem kell aggódnia, a paradigmaváltás nem mostanában fog megtörténni. A kérdés inkább az, hogy lesz-e valaha. Talán nem. Ugyanakkor több olyan forgatókönyv is elképzelhető, ami a privát szektor erősebb szerepvállalásához vezet a pénzrendszer alakításában. Erről lesz szó a befejező részben.
A sorozat következő része: Az olimpiai bajnok pénz
A sorozat előző része: Progresszív ÁFA
További kapcsolódó bejegyzések: