2014. 07. 15.
Nullán a kamat, mégis az árak csökkenése fenyeget, ami pedig nagyon nem jó a gazdaságnak. Ben Bernanke, a Fed nemrég leköszönt elnöke, egy híressé vált 2002-es beszédében pont ilyen helyzetre javasolt elvi megoldást: mivel az államnál van a pénznyomtatás monopóliuma, ezért frissen nyomott pénzzel kell elárasztani a gazdaságot, akkor aztán nem lesz defláció. Felemlegette Milton Friedman korábbi mondását, hogy akár helikopterről az emberek közé szórt pénzzel is lehet a defláció ellen harcolni. Kritikusai azóta gyakran Helicopter Benként hivatkoznak rá.
Később aztán a gyakorlatban is bemutathatta a mutatványt. Pont ő volt az amerikai jegybank elnöke, amikor beütött a hitelválság. A gazdaság lefagyott, a fogyasztás visszaesett, ezért az árak is csökkenni kezdtek. Bernanke nem volt rest pénzt nyomtatni. Amit aztán persze nem helikopterről szórt le, hanem vásároltatott a jegybankkal rengeteg államkötvényt és más értékpapírt, így árasztotta el friss pénzzel a gazdaságot. Ez a jegybanknak nem kerül semmibe, neki ingyen van a pénz, annyit bocsát ki belőle, amennyit nem szégyell.
Pénzmennyiség és infláció
A mennyiségi pénzelmélet szerint, ha extra adag pénz kerül egy gazdaságba, akkor ez inflációhoz vezet. Önmagában a több pénztől ugyanis nem lesz több áru (feltéve hogy korábban nem volt kóros pénzhiány). Ha ugyanakkora termékmennyiségre leosztjuk a megnövekedett pénzállományt, akkor egységnyi termékre több pénz jut, tehát emelkednek az árak. Bernanke erre a teóriára alapozta a pénznyomtatás sikerét. Logikus és elegáns elmélet, a közgázon is tanítják. Néha viszont elfelejtik megemlíteni az apró szépséghibáját: manapság már nem igaz.
Akkor hiába nyomtatja a Fed a dollárt? Biztosan nem teljesen, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az utóbbi két évtizedben a pénzmennyiség és az infláció kapcsolata egyre instabilabbá vált. Régebben a jegybankok szorosan követték a gazdaságban forgó pénz mennyiségét (monetáris aggregátumokat), és néhányan közülük ennek szabályozásával is próbálták elérni inflációs céljukat. Sőt, a német hagyományokat követve eredetileg az Európai Központi Banknak is kétpilléres stratégiája volt: az infláció 2%-os célja mellett az M3 pénzmennyiség növekedési ütemére határoztak meg 4,5%-os referenciaértéket. (M1: szűken vett pénz, készpénz és látra szóló betétek; M2: lekötött betétek + az M1; M3: M1 + M2 + a takarék levelek – szerk.)
Fellazul a kapcsolat
Azonban az 1990-es években valami történt. A pénzmennyiség és az infláció közötti kapcsolat fellazult, így hát a világ jegybankjai is kénytelenek voltak felhagyni a monetáris célkövetés rendszerével, mint ahogy az EKB esetében is teljesen hangsúlytalanná vált az M3-mal kapcsolatos célkitűzés. A kor hangulatát jól jellemzi Gerald Bouey, a kanadai jegybank egykori kormányzójának szállóigévé vált mondása: „Mi nem hagytuk el a monetáris aggregátumokat, ők hagytak el bennünket!”.
Forgási sebesség
Mi lehet a kapcsolat gyengülésének oka? A jelenség magyarázatához közelebb juthatunk, ha megvizsgáljuk a pénz forgási sebességének félévszázados grafikonját az USA-ban. James Tobin hasonlatával élve a pénz olyan, mint a forró krumpli, ha elköltik, akkor is lennie kell valakinél. A forgási sebesség alatt azt értjük, hogy 1 év alatt átlagosan hányszor költik el a gazdaságban forgó pénzállományt. A kifejezés némileg félrevezető, hiszen számításakor csak a reálgazdasághoz köthető tranzakciókat vesszük figyelembe, vagyis amikor valamilyen áruért vagy szolgáltatásért fizetünk. Ha a pénz értékpapírok, részvények, kötvények vásárlásakor cserél gazdát, akkor e tranzakció végrehajtása nem hat a forgási sebességre, nem növeli azt.
A grafikon az MZM (money with zero maturity) pénzállomány, vagyis az azonnal hozzáférhető/elkölthető pénz (tulajdonképpen az M2, ha kivesszük belőle a lekötött betéteket, de hozzátesszük a pénzpiaci alapokat) forgási sebességét láthatjuk az USA-ban. Az 1960-as évek viszonylag stabil értéke után az 1970-es éveket meredek felfutás jellemezte. Ekkor kezdtek terjedni ugyanis a pénzügyi innovációk, ATM-ek, bankkártyák, melyek mind gyorsították a pénz forgását. Minderre rásegített egyrészt a megugró infláció (ha a pénz napról napra kevesebbet ér, akkor az emberek is sietnek elkölteni azt), másrészt a magasabb kamat (a megtakarítók jobban motiváltak hosszabb időre lekötni a pénzüket, ami így kikerül az MZM állományból). Így hát nem csoda, hogy a forgási sebesség is az 1980-as évek elején az inflációval és a kamattal együtt csúcsosodott, utána némileg visszaesett, és egy viszonylag magas szinten stabilizálódott.
Az 1990-es évek közepén aztán valami érdekes dolog történt: a folyamat visszafordult. Az elektronikus fizetések és hitelkártyák világában – amikor a mindennapi tranzakciók lebonyolításához alig lenne szükség lekötetlen pénzre, így annak nagyon gyorsan kéne forognia – csökkenni kezdett a forgási sebesség. Sőt, mára jóval alacsonyabb az értéke, mint 1959-ben volt. Ami egyben azt jelenti, hogy reálértelemben és GDP-arányosan is minden eddiginél magasabb azonnal elkölthető pénzállományon ülnek Amerikában.
Hegyekben áll a pénz
Mit kezdenek ezzel a rengeteg pénzzel, mire használják? Csak simán áll a bankszámláikon lekötetlenül, kihasználatlanul? Részben igen. Hiszen nullán a kamat, nem veszítenek semmit, ha nem kötik le, de nincs infláció se, vagyis nem kell sietni az elköltésével sem, ezt hívják likviditási csapdának. Másrészt viszont valójában ez a pénzállomány nagyon is pörög. Csakhogy nem fogyasztási cikkeket vesznek belőle, hanem – a megtakarítások növekedésével és a tőkepiacok liberalizációjával – egyre nagyobb arányban értékpapírok adásvételének közvetítésére használják. A pénz tehát egyre inkább a tőzsdék forgalmát olajozza, nem a reálgazdaságét. Amitől aztán a forgási sebesség is egyre kisebb, hiszen annak számításakor csak a reálgazdaság tranzakcióival kalkulálunk. A pénzmennyiség tehát már kevésbé hat az inflációra.
Vagyoni egyenlőtlenség
Helicopter Ben pénznyomtatásával azonban más baj is van, ami abból ered, hogy elképesztően egyenetlenül van elosztva a világban a vagyon. Az USA lakosságának szegényebb fele például az összvagyon 2%-át birtokolja. A gazdagabb feléé a 98%. De gazdag és gazdag között is hatalmas a különbség: a legvagyonosabb 1%-é az összvagyon több mint harmada. A gazdaság pénzzel való elárasztása jegybanki kötvényvásárláson keresztül azért sem hat a fogyasztói árakra, mert a többletpénz azokhoz kerül, akik eladják azokat a kötvényeket, vagyis az igazán gazdagokhoz. Ők viszont ezt javarészt nem többletfogyasztásra költik, hiszen amúgy is annyit fogyasztanak, amennyit csak akarnak, hanem újra és újra befektetik. Az extra lóvé a tőkepiacokon áramlik keresztül-kasul. Nem csoda, ha ettől nem pörög fel az infláció, hiszen a reálgazdaságba alig szivárog le belőle. Viszont annál inkább száguldanak az árak a tőzsdéken újabb és újabb csúcsokra törve, amin szintén nem csodálkozhatunk, hiszen a többletpénz is a tőkepiacokon keresztül áramlik a rendszerbe.
Összegzés
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy egyrészt mivel a gazdaságban levő pénz amúgy is egyre nagyobb arányban a tőzsdéket olajozza és nem a reálgazdaságot, ráadásul az extra pénzt pont tőkepiaci csatornákon keresztül öntik a világra, ezért az inkább a tőzsdei árakat növeli, tulajdonképpen ott okoz inflációt és kevésbé a fogyasztói árakban. Azt lehet sejteni, hogy az áremelkedés előbb-utóbb majd átgyűrűzik a reálgazdaságba is (némi hatása eddig is biztosan volt, pl. elkerültük a komolyabb deflációt). Erre azonban már évek óta, egyre türelmetlenebbül, de hiába várunk. Pedig jó lenne, hiszen végre elinflálódna, vagyis leépülne egy kis adósság. Ami eddig, hitelválság ide vagy oda, nem csökkent a világban. Csak aztán át ne essünk a ló túloldalára.
A sorozat következő része: Monetáris szocializmus
A sorozat előző része: A kamatkorszak vége